Tags: university

criminal minds: happy meals

Vége a vizsgaidőszaknak

Hát túléltem. Egy eredményről még nem tudok, de a többi tuti, hogy meglett. Szóval büszke vagyok magamra igazán. Iszonyú kemény volt egy a pár hónap, de végül is megérte. Meglepő módon az egyik szigorlatom nem is épp hogy lett meg, hanem közepest kaptam, amin annyira meglepődtem, hogy az arcomon kiült döbbeneten még a tanár is elröhögte magát. Tekintve, hogy én azért imádkoztam, hogy ne rúgjon ki, aztán kiderült, hogy jócskán közepes eredményt hoztam. A mázlim ott kezdődött, hogy a vizsgáztató tanár csak mára, csak most, csak itt lebetegedett ezért nem ő hanem másik két tanár vizsgáztatott, akik mondjuk arra kíváncsiak, amit kihúzol tétel és nem úgy alapból az idegrendszerre és semmi másra. Megjegyzem a rohadt emberi idegrendszer nagyon bonyolult és utálom, és miért nem bírtunk papucsállatkák maradni??? Mindegy nem ez a tanár volt ott, tehát reménykedtem, hogy nem idegrendszert húzok és akkor kidumálom magam. És nem idegrendszert húztam, amire nagyon büszke vagyok. Fortuna mellém szegődött még egyszer ebben a félévben, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Most nagyon fáradt vagyok és fura, hogy bűntudat nélkül nézelődhetek a neten, játszhatok és írhatok ide is. Nem azon kell gondolkodnom, hogy ma még 100 oldalt el kell olvasnom, mert ha nem akkor megbukom, vagy hasonló. Ez az utolsó hét már annyira nem kellett nekem, de végül is túl vagyok rajta, és innen nézve már nem is tűnik olyan hosszúnak, mint hétfőn. Elszaladt az idő. Az újonnan szerzett szabadnapjaimat teljesen kiélvezem, majd folytatom a szakdolgozat írást és készülök a végső vizsgaidőszakra, ami  megelőzi a diplomámat. Hihetetlen, hogy tényleg le fogok tudni diplomázni, ez szinte hihetetlen számomra. Örülök magamnak, de a múltkor leírt félelmeim azért még megvannak. Most jöhet a nagytakarítás, mert eléggé szalad a lakás. Holnap kitakarítom a fürdőt, konyhát hálót és vasárnap talán hozzányúlok a nappalihoz. Minden esetre a jegyzeteket kivágtam a szemétbe. Soha többé nem akarom látni őket. Eltűntek a papírok a lakásból, hihetetlen jó érzés, hogy nem botlok mindenhol több oldalnyi tételekbe. Szabad vagyok!!!!
matthew gray gubler: elevetor

Vizsgadrukk és végkimerülés

Szóval holnap és holnapután lesz a két utolsó vizsgám ebben a félévben. Nagyon félek, hogy mi lesz. Félek, hogy vajon eleget tanultam-e a vizsgákra, holott tudom, hogy mást se csinálok csak ezekkel kelek és ezekkel fekszem és már baromira unom. Annyira unom. Nem is értem, hogy bírtam idáig lendülettel. Hogy voltam képes leülni újra és újra elolvasni ezeket a végeláthatatlan szövegeket, ábrákat. Annyira szeretnék már mindenen túl lenni és természetesen sikeresen akarok kijönni belőle, vagyis úgy, hogy mind a kettő sikerüljön és hátradőlhessek és főleg egy egész álló napot végig aludhassak, és ne kelljen tételeket böngésznem legalább egy hétig. Mert ugye utána szakdolgozat és készülés a nyári vizsgákra, már jó előre. Persze ott lebeg az a keserű ízű bukás is a levegőben, mert bár minden tőlem telhetőt megtettem és tényleg, akkor is mi van, ha nem sikerül az egyik vagy esetleg mindkettő? Kérvényezhetek agyba meg főbe, hogy minden tárgyat felvehessek előfeltétel ide vagy oda, hogy nyáron tudjak végezni. És mi van, ha nem engedik? Hát akkor én kész leszek. Persze biztos engedik ha leírom, hogy már szakdolgozom is meg már csak fél év és lécci, lécci, lécci, mert miért ne engednék, de nem is erről van itt szó. Inkább arról van szó, hogy én ezeket a tételeket már nem akarom többet elővenni az életben. Ki akarom őket dobni a szelektívbe a többi papírhulladék közé. Ez a rideg valóság. Én ezeket a lapokat nem akarom többet a kezembe venni, ezeket a fájlokat nem akarom többet megnyitni. Nem arról van szó, hogy mi lesz, ha nyáron is el kell mennem vizsgázni ebből a két tárgyból a többi tárgy mellé, amik még hátra vannak, hanem hogy ELEGEM VAN ebből a két tárgyból és azokból is, amik hála az égnek már mögöttem vannak. Egyiket sem akarom mégegyszer elővenni. Jó nekik ott, ahol vannak. A kipipált tárgyak között. Ezt a két tárgyat is szeretném odapakolni. Életemben ennyit még nem tanultam. Talán épp ezért tartok ott ahol és nem pedig a mester kurzuson, de most nem ez a lényeg. Ez egy olyan félév, ahol tényleg 100%-ig meg vagyok győződve arról, hogy én ezt megérdemlem. Megérdemlem, hogy sikerüljenek. Előző félévekben is keményen készültem és tanultam, de ennyire elvakultan és elszántan még egyszer sem. Egyszer nem fordult elő velem, hogy hajnalig tanuljak és mikor reggel kinyitom a szemem rögtön a könyvet kapjam magam mellé az ágyba. Mindig felkeltem, motoztam kicsit a lakásban, majd elkezdtem tanulni és koraeste felé félre is tettem a tételeket. De nem most. A férjem a megmondhatója, hogy mást se csinálok csak ülök és tanulok, magamban. Néha lecsúszik egy kis Lie to me vagy egyéb csemege, de ennyi. Minden percemet és gondolatomat ez a két vizsga tölti ki. És ebből már igazán elegem van. Elég. Nem bírom tovább. Legyen már vége. És ne akárhogy hanem legalább két átkozott kettessel a fenébe is!