Tags: relationship

david tennant: bored

Szakítás utáni életérzések

 Nyugi nem én szakítottam és velem se szakítottak. Ma munkahelyi ebéd alkalmával összeültünk a csajokkal a melóhelyen. Mostanában mindig velük eszek. Egy körbe tartozunk, hogy úgy mondjam. Nos az a nagy helyzet, hogy pár hónappal ezelőtt még mind boldog párkapcsolatban éltünk, mára viszont ez megváltozott. Az egyik barátnőmet kidobták a másik pedig kidobta a párját. Az első meglepő volt a másik pedig már hosszú ideje érlelődött. De a lényeg nem is maga a szakítás, hanem ami utána jön. És itt most nem az első két hét telesírt párnáiról és a vegyél vissza kérlek sms-ekről van szó. Nem bizony. Kicsit messzebb kell nézni. Egy két hónappal későbbre, amikor úgy tűnik már csitulnak az érzelmek, ám ez egyáltalán nem igaz. Vegyük először is azon barátnémat, aki maga döntött úgy, hogy a kapcsolat, amiben él már nem jelent semmit számára csupán nyűgöt. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha szereted még a másikat, de már nem szerelemmel és a párkapcsolat kötelező köreit, értsd szex és csók, már nem vagy képes megadni a másiknak. Tudod, hogy össze fogod törni, de magaddal se szúrhatsz ki, hisz odakint vár az igazi. Így hát eljön a perc mikor megmondjuk, ennyi volt, vége, légy oly kedves és pakold össze a cuccod és menj el. Ám mi van akkor, ha a pasi ezt nem képes feldolgozni. Mi van, ha zaklat, te pedig nem vagy okos és minden telefonját felveszed, ahelyett, hogy kinyomnád. Persze az a helyes döntés, hogy nem veszed föl, párszor elküldöd az anyjába, de mi van ha nem? Akkor miért nem? Túl jól nevelt az illető? Nem hinném. Talán nem akarja megbántani az illetőt, aki ki tudja hány éve az élete szerves része volt? Ebben se lennék annyira biztos. Ha igazán szeretünk valakit (bár nem szerelemből), valahogy gyorsan lerázzuk, hogy ő is kereshesse az igaziját ne pedig utánunk koslasson, ha már egyszer nálunk nulla az esélye, nem igaz? Viszont milyen jó azt hallani, hogy valaki oda van érted, imád és nem tud nélküled élni? Ezt nagyon jó hallani, akármennyire is tagadjuk és akármennyire is azt hajtogatjuk, hogy de már nem érdekel. Lehet, hogy a személy maga nem de a rajongás az igen. Az jól esik. Különben nem vennénk fel azt a fránya telefont és nem beszélnénk vele órákat. Elküldenénk őt a kedves anyukájába, kinyomnánk, nem kommunikálnánk vele soha többé. Az érdekesség, hogy ezen barátnőmnek már van új kapcsolata, mégis képtelen leépíteni az exet. Hát nem tudom. Lehet, hogy tényleg ennyire nehéz valakit lekoptatni, de a teljes kommunikáció kiiktatást csak meg lehet tenni nem? Ha nem beszélsz az illetővel, ha nem válaszolsz, ha átnézel rajta, akkor ez megtörtént nem? És előbb utóbb csak lekopik magától. De ha mindig csepegtetünk magunkból egy keveset, akkor kínozzuk és soha de soha nem fogjuk elengedni. A másik barátnőm a másik oldalon áll. Egyszer csak kirántották alóla a talajt és kitették a szűrét. Köszönöm ennyi volt a kapcsolat, többet ne keress. Ekkor jön az, hogy arra fele járunk ahol az ex van hátha észrevesz, hátha rájön, hogy hiba volt a szakítás, persze ezek mindig véletlen találkozások, és nem azért megyünk ám oda, hogy összefussunk vele. De igen. Ezért megyünk oda, ezért kutakodunk utána, hogy tudjuk mikor hol lesz és véletlenül arra járhassunk és úgy tegyünk, mint akit már rohadtul nem érdekel a másik. De ez átverés. Magunkat is átverjük és az egész világot átverjük. Ez eltart egy ideig, majd tényleg tovább tud lépni az ember. Hacsak.... hacsak a másik fél nem csepegtet magából apróságokat. Vagyis odaköszön, néha észrevesz minket, ne add isten még meg is kérdezni, hogy vagyunk. Ekkor elkezdünk kombinálni, hogy biztos érdekli mi van velem, még szeret, már bánja, biztos visszavesz és újra boldogok leszünk. Persze folyamatosan kell nyomatni, az engem már nem érdekel szöveget és látványosan úgy kell tenni, mintha nem vennénk észre, de mégis mindig ott vagyunk a közelében, még mindig csak oda járunk ahol ő éppen van. Ha előbb utóbb eljut ez a szörnyű állapot arra a szintre, hogy a másik fél tényleg elhiszi, hogy már nincsenek érzelmi szálak és talán lehetnénk barátok akkor jön a lehető legrosszabb. Teljes önigazolás a megtört szívű egyén részéről. Végre újra kommunikálunk, és ekkor jönnek a nevetséges megjegyzések, hogy pont úgy beszélgetünk, mint akkor, amikor jártunk, sőt jobban megvagyunk, mint akkor voltunk. Újra jön az álmodozás a happy endről, ami talán sose jön el. Ám ez a mérgező és végtelen kapcsolat megmarad. Persze ilyenkor is folyamatosan hajtogatjuk, hogy jaj ő már nem érdekel, csak barátok vagyunk, én már lezártam.
És ezt hallgatni minden ebédnél, hogy épp ki hogy áll az exeivel elég idegesítő, mert tudod, mit mondj nekik, de azzal a lelkükbe gázolnál, mert nincs fájdalmasabb dolog az igazságnál. Ez a legkegyetlenebb dolog a földön, az igazság. És ha kiderül, hogy ezt egy kívülálló látja, az akkora szégyen, hogy rögtön sértődöttséggel kell rá válaszolni és tagadni még erősebben. Így hát nem szólók semmit és megmarad két barátom, miközben csak reménykedhetem, hogy lassan befejezik az önámítást és képesekké válnak végleg maguk mögött hagyni a kapcsolataik morzsáit.
Egy szakítás bár mindig fájdalmas, csak úgy működhet, ha a másik féllel soha de soha nem találkozunk többet. Volt olyan szakításom, ami után évekig szenvedtem, mert egy baráti társaságba jártunk, és sokkal könnyebben éltem túl más szakításokat, amikor többé nem kellett látnom az illetőt. Nehéz beismerni magunknak a nyilvánvaló dolgokat, amiktől kétségbeesettnek és önzőnek tűnünk, de csak ez segíthet a tovább lépésben. Legalább magunknak ne kelljen hazudnunk, hogy megláthassuk mennyire szánalmasak is vagyunk néha.