criminal minds: happy meals

Vége a vizsgaidőszaknak

Hát túléltem. Egy eredményről még nem tudok, de a többi tuti, hogy meglett. Szóval büszke vagyok magamra igazán. Iszonyú kemény volt egy a pár hónap, de végül is megérte. Meglepő módon az egyik szigorlatom nem is épp hogy lett meg, hanem közepest kaptam, amin annyira meglepődtem, hogy az arcomon kiült döbbeneten még a tanár is elröhögte magát. Tekintve, hogy én azért imádkoztam, hogy ne rúgjon ki, aztán kiderült, hogy jócskán közepes eredményt hoztam. A mázlim ott kezdődött, hogy a vizsgáztató tanár csak mára, csak most, csak itt lebetegedett ezért nem ő hanem másik két tanár vizsgáztatott, akik mondjuk arra kíváncsiak, amit kihúzol tétel és nem úgy alapból az idegrendszerre és semmi másra. Megjegyzem a rohadt emberi idegrendszer nagyon bonyolult és utálom, és miért nem bírtunk papucsállatkák maradni??? Mindegy nem ez a tanár volt ott, tehát reménykedtem, hogy nem idegrendszert húzok és akkor kidumálom magam. És nem idegrendszert húztam, amire nagyon büszke vagyok. Fortuna mellém szegődött még egyszer ebben a félévben, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Most nagyon fáradt vagyok és fura, hogy bűntudat nélkül nézelődhetek a neten, játszhatok és írhatok ide is. Nem azon kell gondolkodnom, hogy ma még 100 oldalt el kell olvasnom, mert ha nem akkor megbukom, vagy hasonló. Ez az utolsó hét már annyira nem kellett nekem, de végül is túl vagyok rajta, és innen nézve már nem is tűnik olyan hosszúnak, mint hétfőn. Elszaladt az idő. Az újonnan szerzett szabadnapjaimat teljesen kiélvezem, majd folytatom a szakdolgozat írást és készülök a végső vizsgaidőszakra, ami  megelőzi a diplomámat. Hihetetlen, hogy tényleg le fogok tudni diplomázni, ez szinte hihetetlen számomra. Örülök magamnak, de a múltkor leírt félelmeim azért még megvannak. Most jöhet a nagytakarítás, mert eléggé szalad a lakás. Holnap kitakarítom a fürdőt, konyhát hálót és vasárnap talán hozzányúlok a nappalihoz. Minden esetre a jegyzeteket kivágtam a szemétbe. Soha többé nem akarom látni őket. Eltűntek a papírok a lakásból, hihetetlen jó érzés, hogy nem botlok mindenhol több oldalnyi tételekbe. Szabad vagyok!!!!
matthew gray gubler: elevetor

Vizsgadrukk és végkimerülés

Szóval holnap és holnapután lesz a két utolsó vizsgám ebben a félévben. Nagyon félek, hogy mi lesz. Félek, hogy vajon eleget tanultam-e a vizsgákra, holott tudom, hogy mást se csinálok csak ezekkel kelek és ezekkel fekszem és már baromira unom. Annyira unom. Nem is értem, hogy bírtam idáig lendülettel. Hogy voltam képes leülni újra és újra elolvasni ezeket a végeláthatatlan szövegeket, ábrákat. Annyira szeretnék már mindenen túl lenni és természetesen sikeresen akarok kijönni belőle, vagyis úgy, hogy mind a kettő sikerüljön és hátradőlhessek és főleg egy egész álló napot végig aludhassak, és ne kelljen tételeket böngésznem legalább egy hétig. Mert ugye utána szakdolgozat és készülés a nyári vizsgákra, már jó előre. Persze ott lebeg az a keserű ízű bukás is a levegőben, mert bár minden tőlem telhetőt megtettem és tényleg, akkor is mi van, ha nem sikerül az egyik vagy esetleg mindkettő? Kérvényezhetek agyba meg főbe, hogy minden tárgyat felvehessek előfeltétel ide vagy oda, hogy nyáron tudjak végezni. És mi van, ha nem engedik? Hát akkor én kész leszek. Persze biztos engedik ha leírom, hogy már szakdolgozom is meg már csak fél év és lécci, lécci, lécci, mert miért ne engednék, de nem is erről van itt szó. Inkább arról van szó, hogy én ezeket a tételeket már nem akarom többet elővenni az életben. Ki akarom őket dobni a szelektívbe a többi papírhulladék közé. Ez a rideg valóság. Én ezeket a lapokat nem akarom többet a kezembe venni, ezeket a fájlokat nem akarom többet megnyitni. Nem arról van szó, hogy mi lesz, ha nyáron is el kell mennem vizsgázni ebből a két tárgyból a többi tárgy mellé, amik még hátra vannak, hanem hogy ELEGEM VAN ebből a két tárgyból és azokból is, amik hála az égnek már mögöttem vannak. Egyiket sem akarom mégegyszer elővenni. Jó nekik ott, ahol vannak. A kipipált tárgyak között. Ezt a két tárgyat is szeretném odapakolni. Életemben ennyit még nem tanultam. Talán épp ezért tartok ott ahol és nem pedig a mester kurzuson, de most nem ez a lényeg. Ez egy olyan félév, ahol tényleg 100%-ig meg vagyok győződve arról, hogy én ezt megérdemlem. Megérdemlem, hogy sikerüljenek. Előző félévekben is keményen készültem és tanultam, de ennyire elvakultan és elszántan még egyszer sem. Egyszer nem fordult elő velem, hogy hajnalig tanuljak és mikor reggel kinyitom a szemem rögtön a könyvet kapjam magam mellé az ágyba. Mindig felkeltem, motoztam kicsit a lakásban, majd elkezdtem tanulni és koraeste felé félre is tettem a tételeket. De nem most. A férjem a megmondhatója, hogy mást se csinálok csak ülök és tanulok, magamban. Néha lecsúszik egy kis Lie to me vagy egyéb csemege, de ennyi. Minden percemet és gondolatomat ez a két vizsga tölti ki. És ebből már igazán elegem van. Elég. Nem bírom tovább. Legyen már vége. És ne akárhogy hanem legalább két átkozott kettessel a fenébe is!
zach braff: listen

Livejournal

 Nem is tudom anno, miért is hagytam abba az írogatást. Talán azért, mert mindenáron angolul akartam írni, ami valljuk be nem igazán ment. És mivel nem tudtam kifejezni magam, valószínűleg eluntam a próbálkozást. Tehát mostantól magyarul fogok írni, és nem érdekel ki látja és kis nem. Na igen ez is egy probléma volt, mivel itt a legtöbb ember külföldi azért is írtam angolul, hogy értsék és akkor olvasni fognak, és akkor talán nem leszek annyira egyedül, vagy mit tudom én. Mindegy is.
Még pár nap és vége az utolsó előtti vizsgaidőszakomnak. 2 vizsga van hátra, és nagyon szeretném, hogy sikerüljenek. Be kell ismernem, hogy életemben nem tanultam még ennyit, mint ebben a vizsgaidőszakban. Valószínűleg, ha a kezdetektől fogva ilyen lendülettel és állhatatossággal tanultam volna, már rég túl lennék ezen a Bsc baromságon. Vagy nem. Soha se feledkezzünk meg a külső változókról, a tanárokról. Ha olyan kedvük van, hogy kivágnak mint macskát szarni, akkor hiába tudom betéve a tételeket, kapom az egyest az indexembe. Most nagyon nem akarok ezeket a bizonyos jegyeket. Nem akarok megbukni. Át akarok ezekből a szarokból menni, hogy ezekkel se kelljen többet vacakolnom. Persze van b terv, ha mégse sikerülne, de nem is az a lényeg, hogy ezek a tárgyak mennyivel hátráltatnák vagy sem a diplomámat, hanem hogy simán túl akarok rajtuk lenni. El se tudom mondani mennyire túl akarok rajtuk lenni. Hogy soha soha megismétlem soha ne kelljen ezeket a tételeket, könyveket a kezembe venni. Soha a büdös életbe! Az egész hülye egyetemmel így vagyok. Csak lenne már vége. Legyen már szombat. Akkor mindennek vége, akármi is lesz az esetleges eredmény. Vége lesz megint fél évig. Utána meg talán örökre. Igen tudom, hogy Msc-zni kéne. De mégis miből? A tanári szakjaimból, röhej, de nincs  Msc indítva. Remek. Másra meg csak azért jelentkezni, hogy legyen még egy hülye diák, aki fizet az ELTE-nek? Nem sok értelmét látom. Viszont félek is. Mi lesz, ha a bsc diplomámmal nem vesznek fel sehova? Ha lediplomázom és itt leszek munka nélkül. Hogy várhatnám el a férjemtől hogy eltartson és tűrje, hogy én nem csinálok semmit, arról nem is beszélve, hogy én mennyire ki lennék ettől. Szóval félek kicsit. Amíg itt volt az egyetem végeláthatatlan féléveivel, addig nem féltem. Jön a gyerektartás és van diákmunka. Ezek mind oly könnyen jönnek. De ha nincs is gyerektartás akkor is van diákmunka, ami ha jó lendületesen megfeszülök 70-80 ezret hoz a konyhára. De a való élet nem ilyen egyszerű. Ott nem osztogatják ilyen lelkesen a munkákat. Nem arról van szó, hogy ne mennék el akármilyen szar gyorsétterembe, ha már nincs más megoldás, hanem hogy mi van, ha oda se vesznek fel, mert teszem azt épp tele vannak. Akkor mit csináljak? Friss diplomásként hány évig kell majd munkanélküli hivatalba mászkálnom. Hány drága képzésen kell részt vennem, hogy végre felvegyen valaki, valami szar akármilyen munkára? Kitart-e egyáltalán az új családom addig mellettem? Vajon fél vagy egy év keresgélés után feladom-e? És süppedek bele a munkanélküliségbe a tehetetlenségbe? Nagyon félek. Az egyetem után ott leszek a semmi közepén egy lássuk be elég ótvar diplomával, amivel mehetek laborba mosogatni, persze ha épp kell valaki egy laborba mosogatni. Ilyen bizonytalan jövőképem még sose volt. A nagybetűs élet, főleg a mai világban annyira kegyetlen és annyira kilátástalan. Nézem az álláshirdetéseket és azon gondolkodom, hogy a végzettségemre szükség van-e egyáltalán a mai világban? Sokkal jobb lenne ha már a zsebemben lenne egy állás lehetőség, hogy ha minden kötél szakad is tudnám, hogy ott várnak rám még ha minimálbérrel is de várnak. De nincs semmi ilyen. Csak reménykedhetem, hogy esetleg az energia központhoz felvesznek, ám ha épp nem lesz keret rám, vagy épp nincs üres pozíció, akkor nem hiszem, hogy pont az én kedvemért kitalálnak egyet. Mit érdekli őket, hogy nekem munka kéne. Elbúcsúznak kedvesen és majd felvesznek egy másik diákot. Pedig jó lenne. Már megszoktam a munkát a társaság is remek, nagyon szeretek velük dolgozni, kedvesek, segítőkészek, és úgy alapból jó a hangulat. De sajnos ez nem rajtam múlik, így marad a rettegés. Az egyre szűkülő gyomor, ahogy egyre fogynak a napok júliusig...
  • Current Mood
    distressed distressed
  • Tags
    ,
zach braff: listen

(no subject)

 Jó régen jártam erre. Házas vagyis férjezett vagyok, hurrá! Nem koptatom többé a szingliség kegyetlen padjait. Akármit is mondtam ennek előtt, soha többé nem akarom azt az életet. Szép volt, többé-kevésbé jó is volt, de köszönöm elég. Nem is értem, hogy voltam képes annyiszor a világ szemébe hazudni, rezzenéstelen arccal, mikor azt mondtam, igen minden rendben, jó függetlennek lenni, építem a karrierem, bulizok, azzal randizom akivel akarok, majd ha jön a nagy Ő jó lesz, ha nem akkor sincs baj. És a sok bárgyú és megjátszott mosoly mögött mindig egyedül ültem a tv előtt és néztem a kedvenc sorozatom, egyedül ettem meg a kis vacsorámat, és végül egyedül bújtam ágyba. Ha nem számítjuk a kutyámat. Nem volt ez jó élet, minden reggel arra ébredtem, hogy jó lenne, ha valakinek az arcát láthatnám, ha valakivel közösen ihatnám a kávét és nézhetnénk a reggeli híreket, rajzfilmeket, akármi. Hogy mikor kimozdulok otthonról ne egyedül kelljen folyton ténferegnem és boldog párokat lesnem az utcán. Hogy ha úgy tartja kedvem és igényem átölelhessek, megcsókolhassak valakit, aki épp ugyanannyira vár erre, mint én. Egy percét se hiányolom ennek az életnek. Mikor vakon sőt saját magam által elvakítva rohantam meleg férfiak nyomában, elhitetve magammal, hogy az illető nem is meleg, bár legbelül pontosan tudtam, hogy bizony az és nekem, mint nőnek semmi esélyem nincs nála. De áldom a szerencsém, hogy a sok tökéletes meleg férfi test között is képes voltam meglátni a valóságot. Az igazi férfiakat, pontosabban egy bizonyos férfit. Aki amikor betoppant a fotójával az életembe, rögtön fenekestül fel is forgatta azt. Hogy nem voltam annyira vak és elvakult, hogy csak a sorozatok "tökéletes" ámde semmiképp nem valódi férfiai jelentsék nekem az igazit. Hogy rögtön megéreztem, hogy lehet, hogy a tv maszkírozott eltorzított és kitalált hősei jobbak bárkinél, egy igazi és a maga valódi módján tökéletes férfi ismerkedő sorait olvasom épp. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy úgyse lesz a dologból semmi, miért is lenne, hisz volt már sok ilyen találkozásom és mégis szingliként végeztem 2-3 randi után. Minden bizakodás nélkül vágtam bele ebbe a valódi és csodálatos kapcsolatba, minden pillanatban arra számítva, hogy több pillanat már nem is lesz. Hogy bármikor vége szakadhat a cseppnyi csodának a röpke kapcsolatnak. De nem így lett. El se mondhatom milyen boldog vagyok az a bizonyos férfi oldalán. A férjem oldalán. Tudom, hogy ha rám, ránk néznek a "született" szinglik, mind csóválják a fejüket, biztos feladtam magam, csak látszat boldogság az enyém. Ők bezzeg el nem tudnák képzelni magukat egy átlagos férfi mellett, csak a multimilliomos Mr. Big az igazi, és egyébként is nem kell nekik senki, mert nekik a karrier a minden, a barátnők, a klubok, a koktélokkal tarkított bárok, ahol messziről lehet szemezni a szebbnél szebb férfi példányokkal, akik rejtélyes módon mindig más nőt vittek haza. Jártam ebben a cipőben és mondjon nekem bármit is egy ilyen szingli tudom, hogy hazudik. Hazudik nekem és hazudik magának. Sírva áll a zuhany alatt, és sírva hajtja álomra a fejét, és a romantikus filmek csodás egymásra találásairól fantáziál, hogy talán holnap majd vele is megtörténik ez a csoda. Hogy jönne már valaki akárki, csak ne legyen az ember egyedül. Kettőnk fajtája között csak egy a különbség: Én megtaláltam a való élet szőke hercegét, aki valódian tökéletlen és ezáltal a legtökéletesebb, aki nem a pénzével hódított meg, de aki a világ minden kincsét is a lábam elé tenné, ha lehetősége nyílik rá, egy igazi férfit, aki odabújik hozzám megölel és én is addig ölelem, míg erőmből telik és, aki mellett a lehető legboldogabb nő és feleség és egy nap talán anya lehetek. Akit úgy szeretek, mint még senkit és, aki úgy szeret mint még senki ezen a világon, még az álmaimban sem. De te kedves szingli, te kineveted és átnézel az ilyen átlagos valódi férfiakon, te csak a márkás ruhákat és drága autókat keresed a férfiakban, és ezért vagy te még mindig büszke szingli és ha nem vigyázol ezért leszel te megkeseredett öreg hölgy. A világunk teljesen torz. A nők elhitetik magukkal és ebben a média is segít, hogy szinglinek lenni jó, pedig nézzünk csak magunkba hölgyeim, nem jó az. Nem jó egyedül menni a családi összejövetelekre, ahol mindenkinek párja van, nem jó egyedül menni a moziba, vagy a többi elkeseredett szingli barátnővel nézni a romantikus filmeket és úgy alapból nem jó semmit sem egyedül csinálni. Ébredj fel kedves szingli barátom, ébredj fel és nézz körül. Kapcsold ki a tv és lépj ki a valóságba. Dobd le magadról a megjátszott sznobizmust. Találd meg azt a társat, aki létezik és nem csak kitalálták nekünk és szép nagy vásznon mosolyog le ránk.