john simm: life on mars; morning; no pic

"Ha nem tetszik, el lehet menni!"

 Nap mint nap kapják meg emberek, köztük én is ezt a remekbe szabott kis mondatot. Ha valami nem tetszik, ami az országban történik és ezt van bátorságod ki is mondani, akkor jönnek az ellendrukkerek, akik meggyőznek, hogy te látod rosszul, itt minden fasza lesz, csak várjunk, mert most igazán remek vezetőnk van és csodák jönnek. Ha erre még mindig van pofád azt mondani, hogy de nem, nem így lesz, átvernek, hülyítenek, akkor jön az eszetlen vita. Az ember észérveket hozz fel a másik oldal bemagolt demagóg hülyeségeket. Te megcáfolod azokat a hülyeségeket, mond másik hülyeséget, vagy szimplán azt mondja hülye vagy nem érted. Ha még mindig kötöd az ebet a karóhoz és csak nem térsz meg viktor felé, akkor jön a cím mondat: Ha nem tetszik, el lehet menni!
És ettől megyek én a falnak! Mi az hogy konkrétan kidobnának a saját hazámból? Milyen jogon mondják azt nekem vagy bárki másnak, hogy ha nem tudom befogni a számat, ha nem tudok örülni a hülyeségnek és nem vagyok hajlandó hinni a hazugságokban, akkor takarodjak el máshova. De ha én ezt a kedves mondatot megfogadom és meg fogom fogadni egy szép napon, akkor hazaáruló vagyok. Akkor szégyelljem magam, hogy a hazám pénzén élősködve szereztem diplomát és most elhúzok a vérbe máshol kamatoztatni a megszerzett tudásomat. De most mégis mit tegyek, amikor innen nagyjából páros lábban rúgnak ki, ha megnyikkanok? Mit tegyek, ha itthon nem ér semmit a megszerzett papírom, ha nincs üres állás lehetőség? Mit tegyek, ha itt az életkörülmények siralmasak, hogy lassan mindenki elveszti a munkáját, lakását, mindenét? Maradjak itt és várjam meg míg rám kerül a sor? Szenvedjek és fogjam be a szám, mert ez a módi? Hát nem köszönöm.
De ha mégis ezt az utat választanám, mert ekkora rohadt nagy hazafi vagyok, akkor a többi honfitársam látna szívesebben más országban, mert nem értek velük egyet, és akkor ugye el lehet menni, ami burkoltan annyit tesz, hogy MENJ EL! És ha elégszer kiáltották már ezt a mondatot az ember után, akkor fogja a kis hamubasült pogácsáját, mert másra úgyse telik és akkor elmegy. Ekkor jön a siránkozás, hogy fogynak a magyarok, elmennek a fiatalok, mi lesz velünk, elöregedünk, kihalunk, nincs munkás ember, miből lesz adó, miből lesz nyugdíj? Hát az elkergetett embereket ki érti meg végre? Azt hiszik egy igazi magyar szívű embernek nem szakad meg a szíve kétszer, hogy el kell mennie, itt kell hagynia barátot, családot, az idegenbe új életet kezdeni, ahol mindenki furán beszél és lehet többé már alig vagy semennyire sem fog magyar szót hallani? Hogy neki ez boldogság, hogy többé nem láthatja a szülőházát, hogy a szüleit évente pár napra tudja csak megölelni? Hogy olyan könnyű és jó érzés elszakadni a gyökerektől a magyaroktól?
Nem! Nem könnyű! De nincs mit tenni, ha az ország kijelenti, hogy nincs rád szükség, nem érdekelsz minket, halj éhen, ha úgy tetszik, mi nem fogunk rajtad segíteni, de neked kutya kötelességed itt rohadni és építeni az országot. de cserébe még egy tetves köszönömöt se várj, mert rohadtul elfogyott és ez amúgy is a kötelességed, mit képzelsz, örülj, hogy itt ronthatod a levegőt te kis proli patkány ivadék! Mert minden ezt sugározza, hogy te egy senki vagy. Az ember azt szereti, ha nem piszkálják, ha simán hagyják élni! Nem kell kinyalni a fiatalok seggét, isten mentsen tőle, nem kell őket feleslegesen pátyolgatni, de ellehetetleníteni sem őket!
Ha ennyire nem kellek az országnak akkor bizony el fogok menni és az itt élő emberekért (kivéve a szeretteimet) egy árva könnycseppet sem fogok ejteni. Alig várom a napot, hogy végre elmondhassam magamról, hogy elmegyek és nem jövök többé vissza, mert igen nem tetszik és el fogok menni! Köszönöm magyar bólogató-jánosok, hogy elértétek ezt!
doctor who: daleks and the sunlight

Ami nekem nincs az szar!

 Egyre inkább találkozom azzal a hozzáállással, hogy ha valami nekem nem jött össze, akkor az biztos amúgy is szar. Például ilyen a külföldi nyaralás, a párkapcsolat, a gyerek, a házasság, jó munka és amivel ma találkoztam a leánybúcsú. Nem értem én ezt. Oké irigyek vagyunk és oké ezt nem szeretjük bevallani, mert az gáz. És inkább azt hangoztatjuk, hogy ezek a dolgok, amúgy is baromságok, meg feleslegesek, meg minek az egész, és isten óvjon attól, hogy velem is ezek a szörnyűségek megtörténjenek. Megjegyzem mikor nem volt se barátom, se férjem se házasságom se leánybúcsúm, akkor is akartam ezeket. Lehet, hogy azt mondtam jó nekem úgy, ahogy vagyok, de attól még nem hangoztattam, hogy utálom az előbbi dolgokat, sőt sokszor elmeséltem boldog boldogtalannak mennyire vágyom már én is ezekre. Nem tudom megérteni miért jobb átverni magunkat és másokat. Egyszerűen nem értem, és mondhat bárki bármit a sok alázás és mocskolódás mögött csakis színtiszta féltékenység van és pont. Nem tudom elhinni, hogy (kevés kivétellel) valaki tényleg utálja és elítéli ezeket a dolgokat. Azt könnyebb befogadnia a fejemben, hogy féltékenyek, és ezzel semmi baj, ez az emberi természet, de foggal körömmel szidni a többiek életét, döntését és hasonlóak az nem fair. Miért én érezzem szarul magam mert nekem kevésbé szar az életem mint másé? Nekem se tökéletes az életem, én is irigylek másokat. De nem mondom, hogy jaj utálnék gazdag lenni, szar lenne, ha nem kéne aggódni a megélhetésért, meg minek a nagy szép, berendezett lakás a rózsadombon, mert igenis tudnám élvezni. Igenis kezd zavarni, hogy az emberek csak bántani tudják a másikat, csak megszólni, lenézni, elhordani mindennek képesek a másikat. Nem kell hangosan elismerni, hogy igen basszus irigyellek, csak annyi kéne, hogy nem szidjuk a másikat és kész. Az illető úgyis tudja, hogy jó neki ahogy van és az ellenkezőjéről semmilyen csürhe sem tudja meggyőzni őket, akkor minek az energia befektetés? Nekem bárki ecsetelheti, hogy a házasság rossz és szar és mindenkinek csak szenvedés és a papír egy baromság és jobb csak együtt élni, mert én tudom, hogy ez nekem legalábbis nem lenne elég. Nekem kellett a papír a házasságom igenis boldog, stb. Hiába mondják én tudom, hogy nekem ez így jó és tudom, hogy nekik is erre van igényük. Minek kell eljátszani (ráadásul rohadtul átlátszóan), hogy ők erre egy picit se vágynak és kicsit sem irigyek rám. Nem tehetek róla, hogy ők nem tartanak még itt az életükben, nem én állok az útjukba, nem az én hibám. És más hibája sem, hogy jobban él, jobban gazdálkodik a pénzével, több kapcsolata van vagy akármi. Miért nem lehet ezt megérteni? Miért kell ilyen szánalmasnak lenni, mert igen szánalmas az egész. Nem tudom ez csak a magyarokra jellemző vagy minden megkeseredett emberi lényre, de igazán befoghatnák már a nagy fröcsögő szájukat, mert még magukat se tudják meggyőzni a nem létező igazukról a többiek meg nem kíváncsiak rá. Térjünk észhez emberek és viselkedjünk emberként az isten verje már meg az egész hisztis bandát!
doctor who: daleks and the sunlight

Csak el innen!

Na most telt be a pohárkám. Elegem van. El akarok innen menni, végleg. Eddig tartott a hazafiságom, a hazaszeretetem. Hát milyen az már, hogy a saját tetves hazámban lehetetlenítik el az én és polgártársaim életét? Fizetés hála az adónak csökkent, az adók hála a hülyék bólogatásának nőtt, és ezáltal minden drágább, amit kevesebb pénzből kell megvenni. És nem ám a lazac lett drágább, amit fizessen meg, aki akar, hanem a kenyér, a cukor, az olaj és minden, ami nélkül sajnos nem lehet főzni, élni, létezni. Ezeket ha tetszik, ha nem meg kell venni! És ez undorító! Hogy elvesznek tőlünk mindent, amit csak lehet, majd rátesznek még egy rohadt nagy lapáttal. Nem tudom mit várnak a magyar embertől? Hogy ehhez is jó pofát vágjon, hogy örüljön, hogy magyar lehet, hogy itt élhet a kárpát medence kicsin ölén? Ennek kéne örülni? Hát én nem tudok örülni ennek többé. Imádom a magyar nyelvet és fájni fog a lelkem, ha kevesebbet fogok belőle hallani a jövőbe, de nem érdekel. Nem érdekel, ha ritkábban találkozom a családommal, majd jönnek utánam, amint megtehetik, és akkor ismét együtt lehetünk, de én már nem bírok itt maradni. Annyira gyűlölöm a vezetőséget, az idióta, befolyásolható szélsőséges parasztokat, akik verik a mellüket minden hülyeség mellett, amiről azt mondja nekik az atya úristen miniszterelnök, hogy jó, aztán mikor rájönnek, hogy átverték őket, akkor is a baloldali kommunisták tehetnek mindenről. Utálom, hogy kevés ennyire neonáci nép van, mint mi magyarok, holott nem is nálunk "találták" ki ezeket az eszméket. De mindenért a zsidók meg a zsidók és esetleg a zsidók a hibásak, miattuk nincs mit enni, nem a sok "magyar" miatt, akik kilopják a pénzünket, majd még egy kis adót lenyomnak a torkunkon. Hogy nem lehet ebben a tetves országban munkát találni, és rögtön rád nyomják a mocskos munkanélküli jelzőt és senki nem hiszi el, ha fél éve, éve, tíz éve munkát keresel, de még vissza se hívnak, mert nincsenek befolyásos ismerőseid, akik végzettség nélkül is benyomnak azokra a helyekre, ahova a rendes dolgos ember akar kerülni, de nem tud, inkább haljon éhen, kénytelen feketén dolgozni, hogy legyen párizsi a hűtőben meg némi zsömle, és ezért persze szégyellje össze magát, miért nem dolgozik tisztán, segítek mert baromi nehéz munkát találni. És úgy alapból utálom az itteni emberek hozzáállását. Olyan kevés értelmes ember van az országban, mivel azok már rég leléptek innen, hisz volt eszük, hogy csak a hülyékkel lehet kommunikálni lassan, velük meg ki akar? Én biztos nem. Mást se hallok, mint hogy egy határral arrébb már háromszor ennyi a fizetés. Oké ott sem kolbászból van a kerítés, de ha tényleg akarsz dolgozni, akkor találsz valami munkát, lehet nem rögtön álmaid melóját, de valamit, amiből még meg is lehet élni. Itt ha találsz "valami" munkát akkor abból nem lehet megélni, abból még a számláidat se tudod rendesen fizetni, nem hogy élni belőle. Más országban ez miért működik? Előre félek mi jöhet még. És nem akarok itt lenni, hogy kiderüljön. Előbb utóbb úgyis államcsőd lesz, mert a jelenlegi a következő sőt az azután jövő kormány is baszik a népre, csak lopni jár be a munkahelyére, míg szépen lassan minden pénz elfogy és csődbe megyünk. De ez előtt jön majd a még nagyobb munkanélküliség, a fizetés csökkentése, bizony lesz ilyen, a nyugdíj bedőlés, az egyre drágább áram, gáz, víz, kenyér, cukor, olaj, pirospaprika és úgy minden, majd jön a forint bedőlés, az ételjegy, majd az EU beolvaszt minket a többi országba, amivel lassan helyre fognak pakolni minket. De én nem akarok ennek a szánalmas országnak a része lenni. Már most cikinek érzem, hogy itt élek, nem akarok itt lenni, amikor a valóban fejlődő országok felkarolnak minket a földről és szánalmas kis rokonként szép lassan megoldják a dolgainkat, mi pedig égő pofával tűrjük. Én már nem akarok itt lenni. Ha tehetném már holnap lelépnék, férjestül, kutyástul, és kezdenék életet bárhol máshol. Tudok angolul, franciául, amíg meg nem tanulom az adott ország nyelvét, addig is elvakerolok nem igaz? Menni akarok, menni, menni, menni. Soha többé nem lesz ok, ami itt tudna tartani. Mindenki, aki teheti meneküljön erről a férgekkel teli süllyedő hajóról, lehet, hogy csak a patkányok menekülnek el, de lássuk be ők legalább életben maradnak, nem igaz? Akkor leszek én is hazaáruló patkány, ha ez azt jelenti, hogy végre annyi pénzt kapok a munkámért, és a férjem is, amennyit ér az a munka és nem kevesebbet. Leszek patkány, ha ettől nem kell félnem a számláim miatt soha, ha nem kell aggódnom a nyaralás miatt, és ha nem kell azon aggódnom, hogy mikor lesz elég tartalékunk ahhoz, hogy gyereket szülhessek és nevelhessek, és megadhassak mindent neki, amit én is megkaptam. Akinek van esze és teheti lépjen le innen, amíg még tud.
matthew gray gubler: oh my god...

Agaro-fobia

Február eleje óta járok ismét edzeni. Nagyon jó érzés és imádom is, remélhetőleg hamarosan látványos változásokat fog okozni a testemen. De most nem erről akarok írni. Bár némi köze van hozzá. A terem, ahova járok a 6. kerületben van és trolival lehet eljutni oda. Ezzel sincs semmi baj, odafele vagy a nyugatinál vagy az arany jani utcánál szállok fel. A problémáim a visszaúton kezdődnek. Kilépek a teremből, és trappolok, ahogy tudok, hogy odaérjek a megállóba, várjam a trolik és húzzak hazafele, vagy ahova épp tartok. Nekem nem tetszik annyira a környék, ahol mászkálok ilyenkor, mondjuk úgy sokan nem tegnap barnultak le arra fele. Szóval sietek, amúgy is utálok idegenekkel beszélgetni, nem szeretem, ha közel jönnek hozzá, ha mellém ülnek a járműveken, amikor van máshol is hely, stb. Nem bírom ezt és kész. Szóval állok a megállóban, várom a trolit, ami tíz percenként jár, megjegyzem ez nem is rossz. Szóval legrosszabb esetben az embernek kemény tíz percet kell várnia, nem többet. Ezt is csak akkor, ha pont az orrunk előtt megy el a troli, ami velem még nem fordult elő, tehát általában kevesebb, mint tíz percet várok. Nos beállok a váróba és várok teljes nyugalomban, azon gondolkodom, milyen jól esett a torna, alig várom, hogy megint jöjjek, hogy most hazaérjek, pihenjek, akármi. És ekkor beáll a váróba, valaki. Általában idős emberek, vagy diákok. Állnak ott pár másodpercet, majd odaállnak mellém és megkérdezik, hogy régóta várok-e? Hát először is fingom nincs róla, mert totál máshol járok lélekben, másfelől  meg tíz perc nekem nem hosszú idő. Egy hat órás gyakorlat na az hosszú idő. De nem is értem miért jönnek oda? Miért kérdezgetnek ENGEM? Főleg mivel fél méterre tőlem ott a tábla, hogy milyen gyakran járnak a rohadt trolik, ne tőlem kérdezze, hát nem én vezetem a trolit, hogy tudjam mikor ér ide. Ráadásul a kérdés után fél perccel általában befut a hülye troli, szóval igazán kussolhattak volna magukban. Nagyon nem szeretem, ha idegenek hozzám szólnak. Lehet, hogy van egy kicsi agaro-fobiám, lehet, hogy csak paranoiás vagyok, vagy simán utálom az idegenekkel való bármi kontaktust, főleg, ha totál egyedül vagyok, nem tudom. De utálom, mikor hozzám szólnak. Beszélgetni akarnak, vagy akármi. Kiráz tőle a hideg és hülyeségnek érzem az egészet. Attól, hogy megkérdezi én mióta várok attól neki mitől jobb? Ha azt mondom, hogy hú már fél órája, akkor elsétál, vagy vár tovább? Vagy, ha azt mondom á csak most jöttem, akkor tovább sétál vagy vár tovább? Nem értem a kérdést. Attól, hogy én mióta várom még nem lehet felmérni, mikor jön a troli. Mert ha baj van, akkor tök mindegy mióta állok, soha nem fog jönni. Ha meg jönni fog, akkor jönni fog és kész. Mint mondtam MAXIMUM tíz percet kell várni. Ez a maximum. Ez nagyon rövid idő. És ennyit sose kell várni, csak, ha mint mondtam előtted megy el a jármű, csak akkor. Nem értem tíz rohadt percig miért nem tudnak az emberek kussban maradni. Én is utálok várni, de nem támadok le embereket a nyomorommal, várok szép csendesen. Attól, hogy körbekérdezem a népeket, nem fog előbb jönni a BKV. A másik problémám pedig az, amikor az emberek rátapadnak a másik emberre, mondjuk a mozgólépcsőn a metróban. Amióta megloptak, nagyon nem tolerálom a közelséget. De ezek az emberek nem lopni akarnak, csak nem ismerik a fél méter távolságot. A mozgólépcsőn lesétálnak két egész lépcsőfokot csakhogy a másik hátába legyenek. Megjegyzem, ha én picit lassabban szállnék le a mozgólépcsőről, akkor ő nekem ütközne ugyebár, ami miatt nagyon leordítanám a képét, ő meg az enyémet. Hát ennek mi a fészkes franc értelme van akkor? Emberek hagyjuk már levegőhöz jutni a többi embert is oké? Van elég hely jelenleg ebben az országban mindenkinek. Ne másszunk a másik pofájába, legyünk már oly jók. Nem is lepődöm meg, ha egyre több emberről derül ki, hogy agaro-fóbiája van. Ezzel nem feltétlenül születünk, hanem a sok pofátlan ember miatt alakul ki, akik azt hiszik csak ők léteznek. Naponta legalább tízszer jönnek nekem emberek, lökdösnek stb., mert nem képesek fél centivel arrébb lépni, és ha én épp nem tudok kitérni előlük, akkor nekem jönnek és mennek tovább, mint a tank. Hihetetlen milyen szemetek vagyunk, mi emberek, mennyire nem figyelünk semmire, ha közlekedünk, azt hisszük miénk az egész világ. Pedig nem. Kicsi senkik vagyunk, akiknek ici-picit alkalmazkodni kéne a többi kis senkihez, akikkel együtt vagyunk kénytelenek létezni. Egyre kevésbé szeretek olyan helyekre menni, ahol sok ember van, mert egyszerűen kiborít az egész.
  • Current Mood
    angry angry
  • Tags
    ,
two doctors

Divat

Úgy döntöttem, hogy újra nézem az America's Next Top Model sorozatot, csak mert annyira imádom és kész. Lehet szidni engem is meg a sorozatot is, de szerintem nagyon szórakoztató és tényleg nagy nevek rohangásznak benne, ráadásul rengeteg szép ruhát és cipőt lehet látni benne, ami nekem nagyon bejön. Ráadásul megmutatja még ha felszínesen is, hogy mennyire rohadt nehéz egy IGAZI modell munkája. És ekkor döbbentem rá, hogy mennyire hiányzik nekem a divat. És hirtelen arra gondoltam, igen megint venni kéne a magyar divatlapokat, de aztán eszembe jutott valami. Magyarországon nincsenek divatmagazinok. Vannak női magazinok teli idióta cikkekkel a hogyan szexeljünk jobban, hogyan fogjunk pasit, hova menjünk szórakozni, melyik színész a legszexibb, mit csinálnak a celebek, de ezeknek semmi de semmi közük a divathoz. Rendben van bennük pár oldal ruhákról meg cipőkről, karkötőkről, stb. De ettől még nem lesz egy magazin divat magazin. Egy divatmagazinba nem kell fogyókúra tipp, nem kell koktélrecept és nem kell mozi ajánló sem, mert ezeknek nulla közük van a divathoz. Egy igazi divatmagazin inkább hasonlít egy reklámújságra, ami tele van reklámmal. Mert hát erről van itt szó. A divatot azért csináljuk, hogy az emberek utána besétáljanak a boltba és megvegyék, ami tetszik nekik a jelenlegi kollekcióból. Ez a divat lényege. A reklám. El kell adni az új dolgokat. Senki sem fog azért bemenni egy ruhaboltba, mert olvasott egy cikket az ország legszebb vízszerelőiről. Attól, hogy láttunk tíz pasit félmeztelenül lefújva olajjal, hogy jobban csillogjanak, még nem fogunk megvenni semmit. Attól, hogy elolvasok egy cikket egy celeb jelenlegi életéről nem fogok venni semmit, és ugyanez igaz a többi felsorolt dologra is, aminek semmi keresnivalója egy divatmagazinban. Nem is nagyon merik az újságok ilyen néven hirdetni magukat, inkább megmaradnak a női magazin kifejezésnél. Nincs ezzel baj, de női magazinból végtelen sok van, sőt egyre több bukkan fel a semmiből, de divatmagazin nincs, vagy ha indul is kezdeményezés, vagy eltűnik vagy pedig lesüllyed a női magazin szintre. Igen lesüllyed. És erre azért van szükség, mert a reklámokkal teli oldalakat az emberek nem veszik meg 600-1000 forintért. Külföldön háromszor ilyen vastag divatmagazinokat árulnak fele ennyi pénzért. Még jó, hogy azokat megveszik az emberek. Ennyit megér pár száz oldalnyi reklám, amik ráadásul nem is az alap egy oldalas gagyi reklámok, hanem öt hat oldalas fotó sorozatok az új kollekciókról. Emellett persze vannak benne fogkrém reklámok is, meg arcápoló termék reklámok, mint a mi kis női magazinjainkban, de mégis a fő téma a divat. Tervezőkkel készített riportok, amiben mesélnek a jelenlegi múzsákról és témákról, amik megihlették őket, mikor készült az új kollekció. És rengeteg bámulatos fotó, ami mind azt mondja, hogy apám ezt vedd meg, most menj le a boltba és vedd meg, még ha egész hónapban nem is fogsz enni, mert erre költöd minden pénzed, akkor is menjél és vegyed meg most! És itt jön a képbe a fotós tehetsége és a modellek tehetsége. Egy magyar női magazinban csinoska lányokról készítenek csinoska fotókat. Olyan kis aranyos, amatőr. Tudom most sok ember lelkébe gázolok bele, főleg mivel nem is értek a munkájukhoz. De ettől még látom a különbséget egy Vogue fotó és egy kis női magazin fotó között, mert vak és hülye nem vagyok. Lehet, hogy mind a fotósok, mind a modellek tehetségesek, csak szarnak az egészbe. A magyaroknak jó ez a szar is, kifizetik, minek törjük magunkat. Lehet ez van a háttérben nem tudom. De nem is érdekel. Mert ez kevés. Egy magazinba, ami a divathoz is hozzá akar szagolni tegyen ki magáért. A modellek legyenek vérprofik és a fotók is legyenek fantasztikusak. Én olyan lendülettel lapozok tovább ezeken az oldalakon, hogy öröm nézni, viszont egy Vogue oldalt órákig is tudok nézni, annyira tetszik. Nem értem, erre miért nincs igény. Biztos drágább egy ilyen fotósorozat, mint egy tucat szar sorozat, de megérné. Szerintem. Továbbá ott van a másik probléma, az ár a semmiért. Sok ember megveszi ezeket a női magazinokat és öt perc után végzett is velük, mert ami érdekes volt ennyi idő alatt átolvasta, átnézte és kész, kuka. Mindez nem kevés pénzért. Na és a kinézet. Nevetséges! Mik ezek a pici A5-ös szarságok? Mintha csak rejtegetnem kéne, hogy ilyen újságot merek vásárolni. Legyen pici, hogy jól eldughassam a táskám mélyén, nehogy valaki meglássa. Igaz így a benne lévő fotók is baromi picik, amik megint a minőségből vesznek el. Ugyanis nem fogom látni a cipőt, táskát, kulcstartót, ruhát akármit rendesen, így nem is fog nagyon érdekelni, hopp lapozok is tovább. Nagyon szomorú vagyok, hogyha van divat imádó nő az országban, az csak az interneten vagy külföldi újságokból tudja kiélni az igazi divat imádatát, és igényét. Elég ciki, mondhatom. De lehet, hogy csak rossz országban élek, lehet erre senkinek sincs rajtam kívül igénye, lehet a nők leszarják a divatot, megveszik, amit eléjük tolnak és kész, és inkább bámulnak félmeztelen férfiakat, olvasnak celeb pletykákat, mint nézegetnek divatfotókat. Ki tudhatja mi az igazság? Beérjük ezekkel a női magazinokkal, vagy nincs is igényünk jobbra, ezért maradnak ilyen gyenge szinten a lapok?
matthew gray gubler: oh my god...

Emberi hitványság


Sajnálom már nem bírom magamban tartani. Hihetetlen mértékben hitvány és gonosz és csaló fajzat az ember. Rengeteg bizonyíték van erre, de én most egy apró történetet emelnék ki, ami velem történt. A hónap elején megkaptuk a fizetésünket a diákszövetkezettől és majd leesett az állam. Sokkal több pénzt kaptam, mint, ami járt volna. Természetesen tudtam, hogy semmi ok nincs rá, nem lehet rá, amiért spontán a kétszeresét kapom annak, ami jár, mert sajnos a világ nem így forog. Azt is tudom, hogy ha tévesen utalnak valamit a számládra, kötelességed jelezni és visszaküldeni. Például, ha Marika elüti a számlaszámot, amire utalna és véletlenül hozzám jön a pénz, és ő szól ezért, akkor nekem vissza kell küldenem számára az összeget, minden kérdezősködés és akadékoskodás nélkül. Gondoltam itt is ez lesz a tökéletes megoldás. Elrontották, én okosan jelzem és minden megoldódik rendje módja szerint. Ám mielőtt ezt megtettem volna, megkérdeztem a munkatársaimat, hogy náluk mégis mi a helyzett. És ekkor derült ki, hogy ők is így jártak. Ám ellenben velem nekik eszük ágában sem volt jelezni a tévedést. Azt mondták ne pattogja, kussoljak és ne foglalkozzak a dologgal, eszembe se jusson, sőt ne is merszeljek szólni. Lapuljunk, mint szar a fűben hátha nem veszik észre a hibás könyvelést, és megtarthatjuk a pénzt. Az én olvasatomban, lopunk ,de sebaj. Meghajoltam a közös akarat előtt és nem szóltam egy árva szót sem, bár tudtam úgyis észreveszik a hibát és úgyis vissza fogják kérni a pénzt, ami egyáltalán nem járt nekünk. Valahogy biztosan. Eltelt egy hét és nem történt semmi. Én még mindig biztos voltam abban, hogy ez a számla még rendezve lesz, de már nem foglalkoztatott annyira a dolog. Tudtam a sors mindent helyrerak. Ha mégis elfelejtik akkor bumm jól jártunk, de tudom, hogy a pénz nem gumicukor, odafigyelnek a számla egyenlegekre, hisz nem babra megy a játék. Ma jött el a várt fodulópont. Egyik kollegám kapott egy SMS-t, amiben közlik vele, hogy tévedés történt, ennyi és ennyi pénzt utaljon el erre és erre a számlaszámra és elnézést a kellemetlenségekért. Én még nem kaptam meg ezt az SMS-t de feltételezem, ami késik nem múlik, majd jön. Persze máris ment a problémázás, hogy miért kérik vissza, nem szép dolog és egyébként is, ha ők elbaszták, akkor így jártak, nekünk jár a pénz. Hát nem jár. Ez idióta gondolat. Sebaj egy órával később jött ugyanezen kollegámnak e-mailbe egy felszólítás, hogy a pénzt 8 napon belül küldje vissza, mert ha nem, akkor lépések lesznek. Szerintem ez korrekt dolog volt. Nem akarnak megfélelmlíteni vagy fenyegetni, csak jogszerűen közlik, hogy ennyi időd van visszaküldeni a pénzt, ha ezt megtagadod, na akkor lesz ne mulass, de az már a te bajod. De az emberi hitványság itt még nem ér véget, sőt itt kezd kibontakozni igazán. Kedves kollegám kitalálta, hogy nem küldi MÉG vissza a pénzt helyette ír egy elmarasztaló e-mailt válaszul, hogy milyen béna, összeszedetlen banda az, aki így elcseszi az utalásokat, és ennek hibáját rajtunk szegény halandókon hajtják be. Nem értem a levelet. Ha valamit kapsz, ami nem járt neked és jogosan kérik vissza, akkor ezt milyen jogon lehetne megtagadni? Hiszen az nem a mi pénzünk, az csak tévedésből vándorolt el hozzánk, és most kérik vissza, nekünk szó nélkül annyit kell tenni (ha már nem figyelmeztettük őket elve), hogy visszaküldjük a pénzt. Annak semmi értelme, hogy idióta módjára verjük a mellünk és még nekünk áll feljebb. Úgyse fogják megengedni, hogy megtartsuk ezt a pénzt, akármenynire is hisztizünk efelett. És milyen mérhetetlenűl büszkék erre, hogy most egy hisztis levéllel jól beintettek a rendszernek. Nevetséges. Hitvány, aljas dolog. Nem tudok erre mit mondani. Arról nem is beszélve mennyire szánalmas az egész, ahogy a kis ember hadonászik a nagy céggel szemben, amikor még csak igaza sincs. Részemről hibának érzem, hogy hagytam magam meggyőzni arról, hogy ne szóljak rögtön. Én érzem magam emiatt mocskosnak, csalónak és sunyinak. De legalább ezzel, hogy szólnak nekünk és legalábbis én azonnal teljesítem is a jogos kérést, újra tiszta lelkiismerettel nézhetek a világra. A tanulság pedig az, hogy ezentúl csak a saját erkölcsömre fogok hallgatni, és nem érdekel a többiek ezért, hogy néznek rám. Csak azért hagytam magam meggyőzni, mert érzelmileg megzsaroltak és nem akartam olyan munkahelyre bejárni, ahol a barátaimból hirtelen ellenség lesz. Mást se hallgattam, csak hogy ne csesszek ki velük azzal, hogy szólok, fogjam be a szám, minek pattogok, most tényleg mit fáj ez nekem, térjek már észhez! Most erre nem tudtam mást mondani, minthogy oké rendben nem szólok, pedig iszonyú mocsok alaknak éreztem magam e miatt. Nem érte meg.
zach braff: devil hug

Index mizéria


Kezdjük ott, hogy nem értem mi a fenének kell index egy olyan világban, ahol van elektronikus index is. Ha etr-be felviszi tanárbácsi/néni a jegyeimet, amikkel teszem azt semmi gond, mert okosan és ügyesen vitték fel, akkor mi a fenének kell vacakolni és járkálni egy köteg papírral (index) a hónom alatt, hogy ugyanezen érdemjegyet legyen már jó és oda is kapirgálja bele nekem. Etr buta és nem szép, de legalább a bevitt adatokat tudja kezelni, ha beírnak oda egy 3-ast akkor ő azt bizony elmenti oda magának én meg örömködhetek felette. Ha hibás persze, akkor jön az index és mehetek villogni, hogy elcseszték. Jaja, de erre van megoldás a neptunnál egy nyamvadék papír, amire ráírják a jegyet és ha az eltér a neptuntól akkor mehetünk asztalt csapkodni, ha nem tér el akkor termeltünk egy papír szemetet és kész. De nem. Etr földiek nem ilyen okosak. Nekik van indexük, amivel lehet rohangálni tanszékről tanszékre, jegyet beíratni. Igen ám, de hogy egy adott tanár mikor van benn, arról neked fogalmad se lehet. Esetleg leegyeztetsz vele valamit e-mailbe, de ez se garantálja, hogy a megbeszélt időben ott lesz, mert esetleg közbe jön neki valami, elfelejti vagy hasonló. Tehát bemész nagy reményekkel, hogy beíratsz mondjuk 3 jegyet és jó esetben háromból egy tanár el is csípsz és még be is tudod íratni az áhított osztályzatot. Ám a többi sehol sincs. Tehát mehetsz be másnap is. És reménykedhetsz, hogy na majd akkor benn lesz. Vagy leadod az egyik helyen az indexed így legalább egy jegyedet valamikor be fogják írni, de a harmadik jegy ugye még mindig nincs meg. És bizony mindent be kell íratni, mert addig nem lehet leadni az indexedet, nem bizony, viszont, ha nem iratod be időben akkor jön a bünti pénz és még ösztöndíjat se kaphatsz. Ami szemétség, ha egyszer nem rajtad múlik a késlekedés, hanem mondjuk a tanár elérhetetlen. De tegyünk az egész index rohangálós játékhoz hozzá egy plusz változót: munka. Mit kezdjünk magunkkal, ha dolgozunk. Ha be vagyunk táblázva és a munkaidő mondjuk fél ötig terjed. Akkor egyértelműen csak ez után tudod megközelíteni az egyetemet, de a tanárok munkaideje is átlagosan négyig tart, tehát ekkor már a kutya se lesz benn. Nincs más lehetőség el kell kéreckedni. Nos ha elkéreckedsz a munkahelyedről, akkor ugye nem vagy ott ez világos, ha nem vagy ott akkor nem dolgozol és akkor mégis minek fizessenek neked. Ez amúgy teljesen jogos. Tehát pénztől esel el azért, mert be kell iratnod a jegyeidet napközben azon imádkozva, hogy ne kelljen többször elkéreckedned, mert az még több jövedelem kieséssel fog járni. Persze, ha nem lenne az ostoba index, aminek semmi értelme a mai modern világban, mert azon kívül, hogy etr-be felviszik a jegyeidet a tanárnak ha szóbeliztél van egy vizsgalapja, amin rajta van a helyes osztályzat, ha pedig írásban feleltél ott van a rohadt dolgozat is, amin szintén az esetleges helyes osztályzat szerepel, ezekkel mind lehetne igazolni egy-egy elírást, nem értem miért kell ezért INDEX! Húsz helyen le van írva hanyas az ember felelete, az miért nem elég bizonyíték? Miért kell minden egyes rohadt félévben megfuttatni a szerencsétlen diákokat a jegybeirogatás végett? A tanárok fele sosincs benn, email-ra nem is reagál, mert hát ki vagyok én, hogy írogatok neki és még választ is várok a hitvány ki levelemre, ne add isten még van pofám elmondani, hogy én mikor érek rá erre a remek időtöltésre. Plusz ha be is iratod a jegyeidet, nagyon ajánlatos átnézni, hogy jól írták-e be az osztályzatot, ezek a remek felsőbbrendű lények, mert ha ők követnek el hibát, akkor is te fogsz ezért fizetni. Ha nem írnak be egy előző jegyet (általában 1-est), vagy ha véletlenül rosszul írják a jegyet, vagy akármi, akkor te fogsz szívni édes gyerekem, mert ki kell javítani a hibát. Át kell ismét venned az indexet és rohanni javítattni a másik hibáját, de a késedelmi költség és a különeljárási díj a te számládon fog megjelenni és nem a figyelmetlen, trehány oktatóén. Egy szó mint száz a papíros index elavult és roppant felesleges holmi, csak a gond és a baj van vele, el kéne égetni mindet végre!

david tennant: bored

Szakítás utáni életérzések

 Nyugi nem én szakítottam és velem se szakítottak. Ma munkahelyi ebéd alkalmával összeültünk a csajokkal a melóhelyen. Mostanában mindig velük eszek. Egy körbe tartozunk, hogy úgy mondjam. Nos az a nagy helyzet, hogy pár hónappal ezelőtt még mind boldog párkapcsolatban éltünk, mára viszont ez megváltozott. Az egyik barátnőmet kidobták a másik pedig kidobta a párját. Az első meglepő volt a másik pedig már hosszú ideje érlelődött. De a lényeg nem is maga a szakítás, hanem ami utána jön. És itt most nem az első két hét telesírt párnáiról és a vegyél vissza kérlek sms-ekről van szó. Nem bizony. Kicsit messzebb kell nézni. Egy két hónappal későbbre, amikor úgy tűnik már csitulnak az érzelmek, ám ez egyáltalán nem igaz. Vegyük először is azon barátnémat, aki maga döntött úgy, hogy a kapcsolat, amiben él már nem jelent semmit számára csupán nyűgöt. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha szereted még a másikat, de már nem szerelemmel és a párkapcsolat kötelező köreit, értsd szex és csók, már nem vagy képes megadni a másiknak. Tudod, hogy össze fogod törni, de magaddal se szúrhatsz ki, hisz odakint vár az igazi. Így hát eljön a perc mikor megmondjuk, ennyi volt, vége, légy oly kedves és pakold össze a cuccod és menj el. Ám mi van akkor, ha a pasi ezt nem képes feldolgozni. Mi van, ha zaklat, te pedig nem vagy okos és minden telefonját felveszed, ahelyett, hogy kinyomnád. Persze az a helyes döntés, hogy nem veszed föl, párszor elküldöd az anyjába, de mi van ha nem? Akkor miért nem? Túl jól nevelt az illető? Nem hinném. Talán nem akarja megbántani az illetőt, aki ki tudja hány éve az élete szerves része volt? Ebben se lennék annyira biztos. Ha igazán szeretünk valakit (bár nem szerelemből), valahogy gyorsan lerázzuk, hogy ő is kereshesse az igaziját ne pedig utánunk koslasson, ha már egyszer nálunk nulla az esélye, nem igaz? Viszont milyen jó azt hallani, hogy valaki oda van érted, imád és nem tud nélküled élni? Ezt nagyon jó hallani, akármennyire is tagadjuk és akármennyire is azt hajtogatjuk, hogy de már nem érdekel. Lehet, hogy a személy maga nem de a rajongás az igen. Az jól esik. Különben nem vennénk fel azt a fránya telefont és nem beszélnénk vele órákat. Elküldenénk őt a kedves anyukájába, kinyomnánk, nem kommunikálnánk vele soha többé. Az érdekesség, hogy ezen barátnőmnek már van új kapcsolata, mégis képtelen leépíteni az exet. Hát nem tudom. Lehet, hogy tényleg ennyire nehéz valakit lekoptatni, de a teljes kommunikáció kiiktatást csak meg lehet tenni nem? Ha nem beszélsz az illetővel, ha nem válaszolsz, ha átnézel rajta, akkor ez megtörtént nem? És előbb utóbb csak lekopik magától. De ha mindig csepegtetünk magunkból egy keveset, akkor kínozzuk és soha de soha nem fogjuk elengedni. A másik barátnőm a másik oldalon áll. Egyszer csak kirántották alóla a talajt és kitették a szűrét. Köszönöm ennyi volt a kapcsolat, többet ne keress. Ekkor jön az, hogy arra fele járunk ahol az ex van hátha észrevesz, hátha rájön, hogy hiba volt a szakítás, persze ezek mindig véletlen találkozások, és nem azért megyünk ám oda, hogy összefussunk vele. De igen. Ezért megyünk oda, ezért kutakodunk utána, hogy tudjuk mikor hol lesz és véletlenül arra járhassunk és úgy tegyünk, mint akit már rohadtul nem érdekel a másik. De ez átverés. Magunkat is átverjük és az egész világot átverjük. Ez eltart egy ideig, majd tényleg tovább tud lépni az ember. Hacsak.... hacsak a másik fél nem csepegtet magából apróságokat. Vagyis odaköszön, néha észrevesz minket, ne add isten még meg is kérdezni, hogy vagyunk. Ekkor elkezdünk kombinálni, hogy biztos érdekli mi van velem, még szeret, már bánja, biztos visszavesz és újra boldogok leszünk. Persze folyamatosan kell nyomatni, az engem már nem érdekel szöveget és látványosan úgy kell tenni, mintha nem vennénk észre, de mégis mindig ott vagyunk a közelében, még mindig csak oda járunk ahol ő éppen van. Ha előbb utóbb eljut ez a szörnyű állapot arra a szintre, hogy a másik fél tényleg elhiszi, hogy már nincsenek érzelmi szálak és talán lehetnénk barátok akkor jön a lehető legrosszabb. Teljes önigazolás a megtört szívű egyén részéről. Végre újra kommunikálunk, és ekkor jönnek a nevetséges megjegyzések, hogy pont úgy beszélgetünk, mint akkor, amikor jártunk, sőt jobban megvagyunk, mint akkor voltunk. Újra jön az álmodozás a happy endről, ami talán sose jön el. Ám ez a mérgező és végtelen kapcsolat megmarad. Persze ilyenkor is folyamatosan hajtogatjuk, hogy jaj ő már nem érdekel, csak barátok vagyunk, én már lezártam.
És ezt hallgatni minden ebédnél, hogy épp ki hogy áll az exeivel elég idegesítő, mert tudod, mit mondj nekik, de azzal a lelkükbe gázolnál, mert nincs fájdalmasabb dolog az igazságnál. Ez a legkegyetlenebb dolog a földön, az igazság. És ha kiderül, hogy ezt egy kívülálló látja, az akkora szégyen, hogy rögtön sértődöttséggel kell rá válaszolni és tagadni még erősebben. Így hát nem szólók semmit és megmarad két barátom, miközben csak reménykedhetem, hogy lassan befejezik az önámítást és képesekké válnak végleg maguk mögött hagyni a kapcsolataik morzsáit.
Egy szakítás bár mindig fájdalmas, csak úgy működhet, ha a másik féllel soha de soha nem találkozunk többet. Volt olyan szakításom, ami után évekig szenvedtem, mert egy baráti társaságba jártunk, és sokkal könnyebben éltem túl más szakításokat, amikor többé nem kellett látnom az illetőt. Nehéz beismerni magunknak a nyilvánvaló dolgokat, amiktől kétségbeesettnek és önzőnek tűnünk, de csak ez segíthet a tovább lépésben. Legalább magunknak ne kelljen hazudnunk, hogy megláthassuk mennyire szánalmasak is vagyunk néha.
matthew gray gubler: oh my god...

Vasárnapi ebéd

 Ma voltunk családi ebéden a szüleimnél. Megünnepeltük, hogy levizsgáztam, igen minden vizsgám meglett, nagyon büszke vagyok magamra. Továbbá unokatestvéremnek holnap lesz  a születésnapja, tehát egy füst alatt, azt is lezavartuk. Ezzel így semmi probléma nem lenne. Leülünk, eszünk-iszunk örülünk egymásnak, koccintunk és aztán mindenki megy a dolgára. Viszont unokanővérem és a két neveletlen gyereke is jelen volt. Nem értem, hogy képzelik egyes szülők, hogy ha mindent ráhagyunk a gyerekre és minden nyikkanására ugrunk, akkor az jó lesz neki. Nem lesz jó. Plusz egy idő után teher is ha a gyerek mindenért hisztizik, de ekkor már késő. Nem fogja abba hagyni az üvöltést, főleg akkor nem, ha 10 perc után a kedves szülő nem bírja tovább és megadja neki, amiért nyávogott. A gyerek ebből azt tanulja meg, hogy lehet hogy sokáig kell üvölteni, de végül is megéri. Teljesen kikészültem. Egész ebéd alatt a gyerek üvöltését kellett hallani. A nagyobb gyerek már kicsit rendbe jött ilyen szempontból, szóval rá igazából egy szavam se lehet. Na de a kicsi. Hát az valami kegyetlen. Ha anyuci fél percre eltűnik a képből üvölt, mint a sakál, és amíg anyu vissza nem rohan és fel nem kapja addig üvölt. És mivel anyuci visszatér és felveszi meg is kapta, amit akart, következés képen legközelebb is be fogja vetni ezt a technikát. De ha épp nem az a baja, hogy anyu nincs a képben, akkor az, hogy nincs kézben. És ekkor ezért kezd el órákig üvölteni. Egy gyereknek hihetetlen milyen erős tüdeje van ám. Szóval ezt se lehet sokáig bírni és naná, hogy felveszik. Magyarul a gyerek megint megerősítést nyer, hogy oké ez működik ezt legközelebb is be fogjuk vetni. Tudom, hogy nincs jogom beleszólni mások életébe, nevelési technikáiba, és mégis mit tudok én erről, mikor még nincs is gyerekem, de lehet, hogy egyszer sírni kéne hagyni azt a kis csemetét. Lehet nekem is megszakadna a szívem, hogy üvölt és sír. De nem azért üvölt és sír mert baja van, hanem azért mert hisztizik. Ez nagyon nem mindegy. Egy fájó hasú, fogú, lábú gyereket nem hagy az ember sírni, mert baja van. Vagy ha éhes akkor se hagyjuk bömböltetni, hanem szépen megetetjük és így tovább, de mikor csak az akaratát akarja a hisztivel véghez vinni, akkor nekünk szülőknek kell keménynek lenni, és megtanítani, hogy ezzel semmit nem érhet el. Anyum szerint két nap értelmetlen és eredménytelen hiszti után a gyerek rájön, hogy na ez nem fog működni, és abbahagyja a hisztit. És tekintve, hogy neki van gyereke, én, akin ezt tökéletesen megtapasztalta úgy érzem, hogy a hagyjuk a gyereket hadd üvöltsön, de akkor se kapja meg amit akar, mégis csak járható útnak tűnik. Persze most a sok anyuka rázza a fejét, hogy jaj hát hogy lehetne azt a kis szenvedő csodát sírni hagyni, hát milyen anya az olyan, aki hagyja sírni a gyerekét. Nos kedves okos hölgyek a síró bébiből lesz a Tescoban földön üvöltve vergődő gyerek. Ugye senki sem akarja, hogy ez a jelenség pont az ő gyereke legyen, mert az milyen kínos már és persze anyuciról lesz meg a vélemény. Pedig, ha mindig megadjuk nekik, amiért hisztiznek akkor ez lesz a vége. Keménynek is kell néha lenni. Meg kéne szabni a határokat, hogy mi az a mozgástér, ahol tevékenykedhet a gyerek és mi megy túl bizonyos határokon. Én is így nőttem fel és mégis ember lettem nem pedig egy elnyomott valami, aki nem tudta kibontani szárnyait. Attól, hogy mindent ráhagyunk a gyerekre, nem fogja megtanulni, hogy az rossz. Pont ellenkezőleg, ha mindent szabad akkor az rögzül, hogy amiket művel az tök oké. Nem fog magától rájönni, hogy ja ez neked nem tetszik, jaj bocsánat akkor nem vágom földhöz a huszadik Herendi vázát. Ezt csak akkor érti meg ha az első váza után esetleg a sérülés pillanata előtt tisztázzuk vele az ő kis szintjén, hogy ezt nem csináljuk, mert rossz dolog, és anyunak ez rosszul esik és szomorú lesz, ráadásul a játszótérre se megyünk akkor le vagy mit tudom én. Gyerekkorom során egy tányért, vázát vagy poharat se törtem el. Nem vertem le, nem rohangáltam vele fel s alá a lakásban. Sőt a legtöbb barátom ezt elmondhatja magáról. Tény hogy őket a mai felfogás szerint "szigorúan" nevelték, de azért ennek meglett az eredménye, plusz egyikünk sem állítja, hogy annyi sok korlát lett volna az életében, ami kifejezetten zavarta volna. Ha több generáció is képes volt felnőni a "szigorú" nevelés mellett és normális emberi lény lett belőlük, akkor mégsem lehet annyira szar ez a technika nem? Mégis lehet a korlátokban valami. Viszont a szabad szellemű és mindent megengedő nevelés termékei már nem így néznek ki. Pofátlanok, neveletlenek, rögtön balhéznak, ha valami nem pont úgy van ahogy ők akarják. Visszapofáznak a szüleiknek (nekem ez még most felnőtt fejjel is teljességgel elfogadhatatlan), a tanáraiknak (szintén elfogadhatatlannak érzem) és azt hiszik ők a világ közepe. És mindez miért? Mert hagyták nekik, hogy így legyen. Mikor a három éves gyerek visszabeszélt anyunak, akkor nem rakták helyre, hogy édes gyerekem még egy ilyen és nagy bajok lesznek köztünk, hanem mosolyogtak, hogy jaj de édes, de sebaj majd kinövi a drága. A gyerek egy kis csoda, akinek minden szülő örül, de azért nem a jóságos isten, akinek minden tette szent és megkérdőjelezhetetlen. Akire nem szabad rászólni, akit az egekig kell magasztalni. Az csak egy gyerek és rajtunk múlik milyen ember lesz belőle. Mi nekünk kell irányítani és nem egy gügyögő kisbabának. Plusz nem kéne minden tanácsot sértésnek és támadásnak venni. Az ember még ha rokonáról, gyerekéről is van szó, se mer szólni, hogy figyelj ezt nem így kéne, hanem esetleg úgy, mert rögtön jön a durci és a hárítás, hogy az én gyerekem nevelésébe te ne pofáz bele, mert semmi közöd hozzá, én tudom mit csinálok, te csak kussolj, neveld a sajátodat ne az enyémet. Fogalmam sincs mit érezhet egy anya, de remélem hamarosan megtudom, de félek, hogy én is ilyen hisztériás baba imádó zombi leszek, aki minden tanácsot személyes támadásnak fog tekinteni.
  • Current Mood
    irritated irritated
  • Tags
    ,
john simm: life on mars; can i ask you a

Szex és New York

 Ok. Biztos velem van a baj, de ez a négy lány mindig ilyen idegesítő volt néha? Nem mindig és igen még mindig imádom ezt a sorozatot. Ezerszer láttam. De csak most tűnt fel, hogy néha nagyon fura dolgokat mondanak. Minden problémára, elutasításra hárítással reagálnak és ez nagyon furcsa számomra. Mi is ilyenek voltunk? Mármint mi nők, amikor nem volt senkink? Pont ilyenek voltunk? Amikor a szemünkbe mondta egyik realista barátnőnk az igazságot, rögtön meggyőztük, hogy téved, és igazából minden úgy jó, ahogy van? Vegyük a jelenlegi példát. Épp nézem a negyedik évad legelső részét, ahol Carrie-ék hivatalosak egy eljegyzési bulira, és a sok párkapcsolatban élő nő kérdésére Mirranda vicces cinizmussal reagál, amit Carrie nem ért meg. Rá is kérdez, hogy miért válaszolt ilyen furán a kérdésre, miszerint van-e valaki különleges az életében. Erre Mirranda elmondja, hogy azért, mert elege van belőle, hogy a párkapcsolatban élők lesajnálják, és kínosan érzik magukat szinglik mellett, mert nincs miről beszélni velük (megjegyzem sajnos ez igaz, mert milyen mocsok dolog már áradozni a boldogságodról valakinek, aki x ideje keresi ugyanezt a boldogságot, én is utáltam mindig hallgatni a boldog párokat, én se akarom ilyennel traktálni folyton a szingli barátnőimet). A lényeg, hogy Carrie erre azt mondja, hogy a párkapcsolatban élő nők féltékenyek rájuk és inkább vágynak az ő életükre. Nos kedves Carrie lehet, hogy van ilyen foglalt hölgy, de én magamról tudom, hogy nem vágyom erre. Persze lehet én is ezzel nyugtattam magam a férjem megismerése előtt. Ennyire megváltozott volna a gondolkodásom, az agyam? Ezek a furcsaságok eddig nem tűntek fel a sorozatban. Minden mondatát, sorát, jelenetét (kivéve Aident és a hozzá fűződő részeket, mert őt utálom) tökéletesnek tartottam. Egyszer sem tűntek fel ezek a csúnya öncsalások, csúsztatások. Most hogy kívülről figyelve a szingliket, és régi önmagamat... ennyire szánalmasak voltunk? Tudom most jön a válasz, hogy nem mi nem voltunk ENNYIRE szánalmasak, mi menők voltunk, stb. De most tényleg. Nézzünk picit magunka jelenlegi és ex szinglik. Mennyiszer cselekszünk/cselekedtünk kétségbeesetten? Hányszor roptuk a táncparkett közepén a táncot enyhén sok túlmozgással, hogy a pasik észrevegyenek minket. Hányszor bámultunk fél órán át egy pasit, hogy fél pillanatra összeakadhasson a tekintetünk. Hányszor képzeltük el (mintha csak nappal álmodtunk volna), hogy az a jóképű srác/legjobb barát/meleg barát/énekes/színész odajöjjön és elmondja, hogy csak minket akar? Sőt tovább is mentünk. Egy komplett kapcsolatot végig tudtunk játszani agyban. Hónapokon keresztül csak erről az elképzelt kapcsolatról álmodoztunk. Teli volt a gépem különböző színészek képeivel és nem a hölgyek voltak előnyben. Ha a sok bulira gondolok, akkor a sok mosoly és nevetés jut eszembe, a féktelen partizás. És mégis. Valahogy nem tudom felidézni mitől volt annyira jó. Mert jó volt tudom. Sok szép emlék és színes fénykép, mind az hirdeti, hogy milyen csodás volt. Mégse hiányzik. Ha tényleg jó volt, akkor miért nem hiányzik? Lehet, hogy az agyam kitörölte a kétségbeesést, a vágyakozást, a magányt? Remek barátaim vannak és őket sokra becsülöm, és örökké az életem részét képezik majd. Még akkor is, ha eljön majd az a nap, hogy arra se fogok emlékezni, hogy mikor láttam őket utoljára. Ha visszagondolok mindig az ő arcukat látom, ahogy ott vannak velem. Mégse tudom megfogni az őszinte boldogságot ezekben az emlékekben. Mindig van némi keserűség, ami átüt az egészen. És itt nem az esetleges vitákra gondolok. Valami más. Valami üresség, amitől a mostani baráti összejövetelek és szilveszterek mások. És ez egy férfi. Nem akármilyen, hanem az a bizonyos, aki hozzánk tartozik és mi pedig őhozzá. Olyan apró dolog, csupán egy személy, annyi barát ellen. Ám mégis megtölti azt a furcsa ürességet, amik a szingli emlékekből hiányoznak. Lehet akármilyen idiótának tartani, lehet hazudni magunknak örökké, de egy buli sem jó ha nincs velünk, vagy nem vár ránk valaki. Nincs az a jó barát, aki egy társ helyét képes betölteni. Képtelenség. És én úgy érzem, hogy a legszebb és legboldogabb szingli pillanatom sem lehetett soha tökéletes, hisz egyedül voltam. Szingliként nem lehettem igazán boldog, és ezt csak most látom, talán csak most láthatom, most hogy a szingli létem már a múlté.